A Székelyföld története monográfia könyvbemutatója

IMG 0678A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szervezésében került sor a Székelyföld története I–III. kötetének bemutatójára 2016. június 28-án az MTA BTK Kongresszusi termében. Fodor Pál, a MTA BTK főigazgatója, intézetünk igazgatója köszöntötte a rendezvényt, amelyről kiemelte, hogy nem csak egy Székelyföld történetéről szóló igényes, összefoglaló nagymonográfia bemutatója, hanem az egész magyar történettudomány ünnepe, hogy létrejöhetett ez a nagyszabású vállalkozás. Köszöntötte a jelenlevőket, köztük a kiadványt bemutató történészeket: Zsoldos Attilát (akadémikus, intézetünk tudományos tanácsadója), Horn Ildikót (egyetemi tanárt, az MTA doktora, az ELTE Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék tanszékvezetője) és Borhi Lászlót (intézetünk tudományos tanácsadója, az MTA doktora, az Indiana University professzora).

Külön köszöntötte a kötet megjelent szerkesztőit és szerzőit, és Bunta Leventét, Székelyudvarhely volt polgármesterét, aki a kötet egyik „ötletgazdája” volt, és Miklós Zoltánt, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatóját, amely intézmény az MTA Bölcsészettudományi Központtal közösen jelentette meg a Székelyföld története című három kötetes nagy munkát.

Fodor elmondta, hogy amikor 2012-ben megalakult a BTK, mint új főigazgató kapcsolatba került a Székelyföld történetéről szóló nagy munka tervével. Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere 2012-ben látogatta meg a magyar történettudomány fontos műhelyeit azzal az ötlettel, hogy az Erdély története mintájára hozzanak létre egy művet Székelyföld történetéről. A BTK egyik legfontosabb célkitűzése volt kezdettől fogva, hogy megteremtse a kárpát-medencei magyar történetírás egységét, azaz véget vessen a határon túli magyar területek történeti kutatása „mostoha sorsának” és beemelje azokat a magyarországi történetírás körébe. Így nem volt kétséges, hogy a BTK a projekt mellé állt. Székelyudvarhelyen Egyed Ákos vezetésével 2012. március 15-én gyűlt össze a szerkesztőbizottság, magyarországi és erdélyi történészek részvételével. A főszerkesztő Egyed Ákos mellett Oborni Teréz, Pál Judit, Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály vették ki részüket a szerkesztés hatalmas munkájából. Székelyföldről már több munka is született, de olyan összefoglaló mű, mint a mintául szolgáló háromkötetes Erdély története, még nem. A cél olyan, a nagyközönségnek is szóló munka volt, amely tudományos igénnyel, megalapozottan szól a régióról és népéről. A munka több intézmény együttműködésében valósult meg: az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, valamint a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában jelent meg a könyv, amely 3 kötetben, 2200 oldalon mutatja be a régió történetét a kezdetektől 1989-ig. Kapcsolódik a ma népszerű régiókutatási irányzatokhoz is, ugyanakkor Fodor Pál hangsúlyozta, hogy a Székelyföld számunkra nemcsak egy régió, hanem olyan szimbolikus fogalom, amely a megmaradásért, az anyanyelvért folytatott örök magyar küzdelmet testesíti meg. Fodor azt is elmondta, hogy terveik között szerepel a monográfia rövidített, angol nyelvű fordításának elkészítése is. 

Fodor Pál bevezetője után az új székelyudvarhelyi polgármester, Gálfi Árpád köszöntő szavait tolmácsolta Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója.

Zsoldos Attila az első kötetet méltatta, amely a kezdetektől 1562-ig tárgyalja a Székelyföld történetét. Elismerően szólt a kötet szerkesztőiről és szerzőiről (az első kötet szerzői Elekes Tibor, Kordé Zoltán, Benkő Elek, Hegyi Géza, Péterfi Bence, Sófalvi András, Egyed Ákos és Oborni Teréz voltak), akik össze tudtak egyeztetni több, egymással látszólag ellentétes célkitűzést, hogy megfeleljenek a szakmaiság, az értő olvasók és az érdeklődő közönség elvárásainak is. A lényeg természetesen a szakmaiság, amelyben a szerzők és szerkesztők nem kötöttek kompromisszumot. Azt, hogy a középkor nagy részét egy régész (Benkő Elek) írta meg, az írott források hiányossága indokolta, valamint az új régészeti kutatások új eredményeinek jelentősége. A középkori rész egyik kulcskérdése a székely eredet témaköre, amelyet tudományos igénnyel, a kérdést nem lezárva tárgyal a szerző. Ugyanis míg a csekély forrás a székelyekről mint a magyarságtól eltérő népről beszél, addig a régészet és a nyelvészet kutatásai szerint a székelyek eredete nem tér el a magyarságétól. Az antropológiai vizsgálatok a középkori székely embertani adatok esetében azt mutatták, hogy a középkori székely népesség jelentősen köthető a dunántúli avar kori népességhez, és kisebb mértékben kapcsolódik a honfoglaló magyarsághoz. Fontos újabb régészeti kutatási eredmény a 13. századi székelyföldi templomok alatti ásatások leletanyaga, amelyek azt mutatják, hogy ezeken a helyeken Székelyföld egész területén korábban is voltak templomok, egészen a 10. század második feléig visszavezethetően. Székelyföldön a 10. században is székelyek élhettek – bár ez a kérdés még nyitott a további kutatások számára. A régészet tehát a székelység eredete és megtelepedése kérdéseiben olyan új eredményeket mutat fel, amelyek nem kis mértékben módosíthatják nézeteinket, és kijelölik az újabb kutatási irányokat. A kötet tudományos megfogalmazásában nem ad válaszokat, de bemutatja a jelen kutatások állapotát és jelzi a problémaköröket.

A második kötetet Horn Ildikó ismertette a „szakmai kihívás és misszió” kulcsszavakkal. Az 1562-től 1867-ig tartó időszakot 730 oldalon két nagy részben tárgyalja a kötet. Az első rész az erdélyi fejedelemség és a Rákócziak korszakát tekinti át Oborni Teréz szerkesztésében. (A 2. kötet szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit, Tüdős S. Kinga, Pakot Levente, Egyed Ákos, Pál Judit, Hermann Gusztáv Mihály, Csikány Tamás, Tóth Levente és Deák Ágnes voltak.) A biztos történeti háttér mellett társadalomtörténeti, jogtörténeti és mentalitástörténeti elemzések is helyet kaptak, olyam szerzőktől, akik évtizedek óta kutatják témáikat. A székelyföldi történéseket a bonyolult történeti folyamatokban is világosan, érthetően, tanítható módon mutatják be, az országos politikával összefüggésben. A mindennapok története, az életmód, lakóhely, családi élet bemutatása az érdeklődők számára a legizgalmasabb része lehet a kötetnek. A második részben a Habsburg-birodalomba betagozódó Székelyföldről olvashatunk. A 18. századról már lényegesen több a forrás, ezekből látható, hogy ekkor sok folyamat indul el, új konfliktusok alakulnak ki. A 6 szerző főként a fiatalabb korosztályt képviseli, új szemlélettel, különböző szempontokkal. Témáik között demográfia, egyház és iskolarendszer, falvak és városok élete és népessége, a székely határőrség, hadtörténet szerepel. A kötet felépítésében meglepő lehet kissé, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc két éve több mint 100 oldalt kapott a székely szerkesztők jóvoltából (Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály), ugyanakkor éppen ez mutatja, hogy a székely identitásnak milyen fontos, alapvető része a szabadságharc. A két szerző a jó értelemben vett hagyományos történetírást képviseli, pontosabban annak modernizált továbbgondolását. A kötetet a szabadságharc utáni időszak (Deák Ágnes) bemutatása zárja, szintén összetetten ábrázolva a Habsburgok lépéseit is. Összességében Horn Ildikó hangsúlyozta, hogy a szakmaiságot és az olvasmányosságot összeegyeztető, nagyon magas színvonalon, igényes kivitelben elkészült köteteket vehetünk kézbe, amelyek képanyaga és térképei is információban gazdagok, az illusztráció fogalmán messze túl menő kiegészítések.

Az 1867-től 1989-ig tartó időszakot felölelő harmadik kötetet Borhi László méltatta, szintén kiemelve a szerzők (Pál Judit, Pakot Levente, Balaton Petra, Bárdi Nándor, Oláh Sándor, Nagy József, Novák Csaba Zoltán) magas színvonalú munkáját. Borhi is hangsúlyozta a kötet iránti különböző elvárásokat, amelyeket a szerzők úgy teljesítettek, az olvasmányosság és érthetőség kritériumait is, hogy nem csorbult a munka szakmaisága. Borhi szerint a Székelyföld története az utóbbi évek magyar történetírásának legjelentősebb vállalása és eredménye. Fontos, hogy nagy intézményi összefogással és háttérrel készült, hiszen ilyen vállalkozás egyénileg vagy kisebb műhelyekből nem tudna megvalósulni. A 800 oldal jól megírt, a sok szerző ellenére egységes stílusú, olvasmányos, mindenki számára jól követhető könyv, alkalmas arra, hogy a nagyközönség is megismerhesse a Székelyföld történetét. A sok kis részlet egy egésszé áll össze, ami csak úgy jöhetett létre, hogy a szerkesztők maguk látták azt az egészet, amelyet láttatni akartak. Fontos, hogy a szerzők a létező szakirodalmat maradéktalanul felhasználták, ugyanakkor szövegeikbe beépítették a legújabb, gyakran saját kutatási eredményeiket is. A kötet olyan kérdésköröket is érint, amelyek a mai nemzetközi történettudomány jelentős kérdései, többek között a birodalom koncepcióját, a kicsi és a nagy egységek érdekütközéseit és az érdekek összeegyeztetésének módozatait, a felzárkózás lehetőségét. Ez utóbbiról Borhi kifejtette, hogy a modernizálódás – több régió példáján keresztül jól láthatóan – egyik feltétele a kontinuitás, ami Székelyföld esetében egyáltalán nem valósult meg. Az állandó változások, impérium- és rendszerváltások közepette az a csoda, hogy egyáltalán létezik még ez a régió. Végül Borhi hangsúlyozta annak szükségességét, hogy ezt az óriási szellemi teljesítményt mindenképpen a nemzetközi tudományosság elé kell vinni. A régiótörténetek között érdemes lenne komparatív megközelítéssel, más régió történeti fejlődésével is összevetni a Székelyföld történetét.

Farkas Ildikó

Közelgő eseményeink

Nincsenek események

refo500-logo

Munkatársaink önálló blogjai

A hétköznapi élet története 
A tankönyvön túl

 

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata