A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete adott otthont 2022. október 21-én annak a műhelykonferenciának, amelynek négy előadása az Anjou-kori Magyar Királyság külkapcsolatainak tágabb témájához kínált adalékokat.
A rendezvény kezdetén Csukovits Enikő, intézetünk tudományos tanácsadója köszöntötte az egybegyűlteket.
Csukovits Enikő
A konferencia első előadójaként Bárány Attila, a Debreceni Egyetem Középkori, Koraújkori Magyar Történeti és Segédtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára a hadvezetés, a stratégia és a különböző fegyvernemek kérdését vizsgálta I. (Nagy) Lajos hadjárataiban (példái elsősorban a nápolyi és velencei hadszínterekről származtak). Felhívta a figyelmet arra, hogy az Anjou király volt az egyetlen kortársai közül, aki a seregét maga vezette. Járatos volt a „had művészetében”, és magas stratégiai felkészültséggel rendelkezett. Jól meggondolt, kiérlelt haditerv alapján indult útnak, a terepet előreküldött egységei készítették elő, több sereggel vonult fel, csapatai összehangolt rendszerben követték egymást. Rendszeresen tartott hadiszemlét személyesen, ügyelt a visszavonulásra, a táborból irányított, várta a felderítők jelentéseit. Az előadás hadparancsokat és mozgósításokat is tárgyalt. Hangsúlyozta, hogy a király képes volt rövid időn belül átcsoportosítani vagy visszavonultatni erőit. Még ha a források „portyázásra termett”, „bőrzekét viselő népként” festik is le a magyarokat, nem lehet azt mondani, hogy hadaikat csakis könnyűlovas íjászok alkották. Különösen a nyugati vállalkozások során nem nélkülözték a lándzsás nehézlovasokat. Egy-egy várostrom vagy az Itáliában szokásos városi, utcáról utcára történő közelharc esetén pedig szükség volt nehézgyalogosokra is.
Bárány Attila
Lajos király nevében 1364 februárjában Brünnben (Brno), májusban és szeptemberben pedig Krakkóban kelteztek okleveleket. Nagy Lajos utazásai című előadásában B. Halász Éva, az ELKH–MNL–SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos munkatársa az uralkodó itineráriumának részletes vizsgálatával mutatta be, hogy a király valószínűleg nem látogatott el személyesen Morvaországba: pecsétjét Keszei Miklós esztergomi érsek, Kont Miklós nádor és Oppelni László herceg vitték magukkal. Krakkóban megfordult tavasszal és ősszel is, ez utóbbi alkalommal az utazás indokát a krakkói királytalálkozó szolgáltatta.
B. Halász Éva
Skorka Renáta, intézetünk tudományos főmunkatársa Lajos király és a birodalmi fejedelmek című előadásában azt vizsgálta, milyen diplomáciai együttműködés jellemezte Lajos idejében a Magyar Királyságot és az egységes külpolitikával nem rendelkező, eltérő dinasztikus hagyományokkal és érdekekkel bíró legjelentősebb birodalmi fejedelmeket, vagyis a Cseh Királyság élén álló Luxemburgokat, a Magyarországgal nyugatról határos, Habsburg kézen lévő tartományokat és a 14. század második felére már több ágra bomlott Wittelsbachokat. Az előbbi kettő a korszakban a hatalmuk alá tartozó területek bővítésére törekedett, akárcsak a magyar Anjouk, e három uralkodóház fejlődésének dinamikája megegyezett. A Habsburgok és a Luxemburgok Wittelsbachokkal szembeni konfliktusaitól szövetségi viszonyai okán a magyar uralkodó sem függetleníthette magát. Az előadó Lajos uralkodásában három korszakot különített el abból a szempontból, hogy milyen együttműködések, szövetségek, illetve milyen háborús konfliktusok határozták meg Lajos külpolitikáját, viszonyát a kérdéses dinasztiákhoz.
Skorka Renáta
A műhelykonferencia utolsó előadójaként Csákó Judit, a intézetünk tudományos munkatársa azokat a krónikát mutatta be, amelyek az I. Lajos és a padovai Carrarák 1347-re visszanyúló, majd az 1356–1358. évi magyar–velencei háború során intenzívebbé váló kapcsolatait tárják elénk. Míg a medievisztika előszeretettel idézi Guglielmo Cortusio elbeszélésének azon epizódját, amely egy, a király ellen tervezett merényletről számol be az 1356-ban ostrom alá vett Treviso falai alatt, addig a Carrarák udvarához köthető egyéb elbeszélések korántsem kaptak a jelentőségükhöz mérhető figyelmet a hazai kutatásban. Az ún. guerra dei confiniről – vagyis az 1372–1373. évi padovai–velencei határháborúról (amelybe Francesco da Carrara oldalán Nagy Lajos is bekapcsolódott) – kínálnak hosszabb lélegzetű beszámolót Galeazzo Gatari, valamint a konfliktus históriáját önálló műben megéneklő Nicoletto d’Alessio: a források jelentőségét növeli, hogy szerzőik a padovai udvar diplomáciai levelezését is felhasználták. Az olasz nyelvű elbeszélések ily módon nem csupán a hadi eseményeket világítják meg, hanem azokat a tárgyalásokat is, amelyek a magyar fél hadba lépését megelőzték.
Csákó Judit
A tanácskozás programja szervesen kapcsolódott egy, az intézetünkben zajló posztdoktori kutatáshoz, amely a 14. századi Magyar Királyság nyugati elbeszélő forrásainak feltérképezését, valamint a narratív kútfők a külpolitika-történet szempontjából értékes adalékainak a vizsgálatát tűzte ki célul (a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által támogatott projekt címe: Az Anjou-kori Magyarország nyugati elbeszélő forrásai. Narratív kútfők és külpolitika, azonosítója: NKFIH PD 128405).
